Matyó hímzés

„A kötényhímzés eredetéről egy kedves kis mese szól. A mese szerint a gonosz egy matyó leánytól elrabolta édesanyját és kedvesét. A leány könyörgésére csak azzal a feltétellel volt hajlandó szeretteit visszaadni, ha télvíz idején kötényében virágot hoz neki. A leány erre kötényére sok szép tarka virágot hímzett, és ezt elvitte a gonosznak, ki ezt látva, édesanyját és kedvesét visszaadta.”

(Dajaszászyné Dietz Vilma, Mezőkövesdi kötények c. tanulmánya 1963.)

A gazdag magyar népi hímzések között egy különleges gyöngyszem a MATYÓ HÍMZÉS, amely több mint száz éves múltra tekint vissza. Kövessük e száz év alatt a a hímzés folyamatos változását.

A legrégebbről ránk maradt mezőkövesdi hímzésekkel nem ruhát díszítettek, hanem lepedőt. A két legrégibb fajta díszítés a fehér „makkú” és a keresztszemes hímzés. A makkos lepedő vagdalásos technikával fehér pamutfonállal hímzett: a technika kötöttsége megszabja a minták mértanias jellegét. Ugyanezt a mértanias jelleget látjuk a keresztszemes hímzéseken, amelyeket a piros és kék pamutfonállal házivászonra varrtak. Szintén házivászon alapra hímezték a „cipés” „cipés-madaras” motívumú darabokat. Dala ezekről a motívumokról a következő mezőkövesdi magyarázatot jegyezte fel:
„Rajzolták a kakast, mert az jelzi a hajnalt, ráhímzeték stilizálva a csizmát (cipe), mert ezt az ágy alá szokták betenni.”
E mintákat kétféle kompozícióban ismerjük: bokorszerű felépítésében és térkitöltően – a lepedővége közepén nagyobb rózsák sorakoznak egymás mellett, kétoldalt a szélén pedig kisebb rózsák és cipék.
Más hatást keltenek az időrendben következő „matyórózsás” pamutos lepedővégek. Az íróasszonyok nem a korábbi motívumkincset használták fel az „írásnál” (előrajzolásnál), hanem a szűrhímzés mintáit ültették át vászonra, és fejlesztették tovább saját ízlésük szerint. Györffy azt írja:
„A mai matyó minták egy részének elemeit tehát legtöbb joggal a szűcshímzésekben kereshetjük; amit az új elemekből azokban nem találunk meg, azokat a matyó asszony fantáziája teremtette.”
Az 1910-es években divatba jött műselymes lepedővégeknél már újabb motívumok – „surcrózsa”, „liperózsa” (lepkerózsa), „dohánylevelű tulipán” – amelyek eredete a pántlikákra és a gyári anyagok mintáira vezethető vissza – szerepelnek. A szabadrajzú minták mellett at 1900-as években rövid időre (kb. 5-6 évre) a keresztszemes „gázos” lepedővég jött divatba. Gázosnak a kanavász (sztamin) lapanyag után nevezték. Erre az anyagra berliner-fonállal leszámolható „kosaras” és „babás” mintákat varrtak.

Kedvelték ezt a mintát, mivel úgy tartották, hogy szerencsét hoz. E hiedelmet egy adatközlő elbeszéléséből ismerjük. Az viszont általános mezőkövesdi szokás volt, hogy a gyerekágyas asszony elé a mestergeredára hímzett lepedőt akasztottak fel, és a sarkába fokhagymát és sót kötöttek azért, hogy a gonoszt távol tartsa, s hogy a gyermek szerencsés legyen.

A kuzsu

A kuzsu csípőig érő, fodros aljú bőrújas volt, melyet nem a parasztok maguk készítettek, hanem a szűcs varrta. Fehér báránybőrből készült, széles piros szattyánbőr rátétek és nagyobbrészt sűrű, az alapot teljesen beborító hímzés díszítette. A hímzett díszítést a szűcsmester rajzolta elő. A kuzsu egyes részeit külön-külön varrták ki. Az előrajzolás lúdtollal történt, a fehér és piros bőrre kékítővel, zöld bőrre fehér festékkel. A szűcsök talán pohárral rajzolták a kerek rózsákat, erre mutat legalábbis, hogy Guba János szűcsmester pohárrózsának nevezte a szűcsrózsát. Híres szűcsmester az 1880-as években Nagy János volt (ragadványnevén: Kis Jankó), aki 12 legénnyel dolgozott. A szűcshímzésnek nagy hatása volt a matyó női hímzésre, amelyre a hármas-csoportos rózsák és szűcsrózsák tanúskodnak. A szűcsmotívumokat leginkább a keskeny kötényeken és surcokon használtak.

A surc – a matyó hímzés virágkora

A mezőkövesdi matyóknál az „eljegyzés nem gyűrűadással történik, hanem jegysurcot és jegybokrétát adnak a vőlegénynek”. Hiedelem szerint, ha a gyerek nyugtalanul aludt a bölcsőjében, jegysurccal letakartál, hogy megnyugodjon.
„Surc” szóval nevezi a matyó a keskeny kötényt, melyet mindkét nem visel. A hímzés a surc alsó szélét díszíti. Ez a díszítés mindig az adott korra volt jellemző. A legrégebbi surcok 1890-ből, a zsinórós kötények voltak. Alaphímzése a fekete festő és berliner fonallal varrt láncöltéssor és makk, azaz másfél cm széles lapos vagy hegyes cakk alakú huroköltéses vagy laposöltéses díszvarrás. Aztán a „borsóka” hímzés jött divatba, amikor a kékfestő anyagból a vízszintesen bevetett szálakat kihúzták, és kettő vagy több szálcsomót különböző színű fonallal átvarrták. Majd a „surcrózsák” és „gázos” díszítéssel varrt surcokat hordták.

A matyó rajzolóasszonyok között a leghíresebb KISJANKÓ BORI (Gáspár Mártonné Molnár Borbála) aki 1876-tól 1954-ig élt Mezőkövesden a Kökény köz 18. alatt. Öröksége a kifogyhatatlan fantáziája és nagy rajztehetsége. Szűcs családból származik, már 4 évesen segédkezik nagyapja Kis Jankó szűcsmester műhelyében. Nem csoda, hogy virágrajzai a szűcs ornametikából táplálkoztak.
Minden rajzán nagy rajztehetsége érezhető. Olyan gyorsan, biztosan és könnyedén „ír”, hogy szemünk szinte alig tudja követni a vonalvezetését. Bori néni, ha lehet nem rajzolt egyforma motívumokat két oldalra, neki a megrendelt tárgynál a megadott tér, a megkívánt színezés és esetleg a motívum-kompozíció megkötöttsége sem okozott különös nehézséget. Emlékházában belecsöppenhetünk a múlt század matyó író-varró világába. Életéről azt mondja: „Jó életem volt, mert mindég virágok közt voltam.”

forrás: Mezőkövesd város monográfiája

Vélemény, hozzászólás?